"A smaragdok energiája"
című fejezetből
- George! - ismert rá férjére Emília. - Mi lett veled? - rázogatta, majd gyengéden pofozgatni kezdte sápadt arcát. Percekig élesztgette, míg végre sikerrel járt.
- Mi történt? - eszmélt George, s kábán hunyorgott, miközben reflexszerűen megmarkolta az egyik kígyót, mely feltehetőleg elmélázott a táskája alatt. - Nézd, mit fogtam! - tartotta maga elé.
- Jaj! Dobd el gyorsan, nehogy megmarjon! - sikkantott Emília.
George azonban nem kapkodta el a dolgot, inkább jó alaposan szemügyre vette a hüllőt: előbb a kígyóktól eltérő merev testére figyelt fel, melyet sima felületű, övszerű gyűrűkké rendeződött, vastag bőrpikkely borított, majd hüvelykujjával az oldalát simította, ahol jellegzetesen végigfutó, árokszerű befűződést tapintott. A gyors vizsgálat után, tiltakozva rázta meg a fejét.
- Nem árthat. Ez nem kígyó, hanem egy seltopuzik. Egy lábatlangyík - mondta. - Csak a színét találom kissé furcsának...
- Rengeteg volt belőle, és mind rajtad tanyázott.
- Rajtam?!
- Igen. Olyan ügyesen álcázták magukat, hogy téged nem is lehetett látni tőlük.
- Ne mondd már, ez őrültség!
- Hidd csak el! Meg se mozdultak! Egymásba fonódtak a fa tövében, és elszáradt gallyaknak álcázták magukat. Csak a kis madaram hangjára elevenedtek meg.
- Ah. már sejtem, hogy miről lehet szó... - bólintott George. - Különleges pigment lehet a bőrükben, mely a színváltoztatásban segíti őket - helyezte rá próbaképpen az elkapott példányt mohazöld táskájára, ahol be is bizonyosodott az állítása: a hüllő bőre fél percen belül a táska színében pompázott. - Látod, erről beszélek! - mutatta. - Biztos, közük van a szigethez, mert az evilági lábatlangyík nem rendelkezik ilyen tulajdonságokkal - motyogta halkan, és letette a különleges hüllőt az avarba.
- Mi történt? - eszmélt George, s kábán hunyorgott, miközben reflexszerűen megmarkolta az egyik kígyót, mely feltehetőleg elmélázott a táskája alatt. - Nézd, mit fogtam! - tartotta maga elé.
- Jaj! Dobd el gyorsan, nehogy megmarjon! - sikkantott Emília.
George azonban nem kapkodta el a dolgot, inkább jó alaposan szemügyre vette a hüllőt: előbb a kígyóktól eltérő merev testére figyelt fel, melyet sima felületű, övszerű gyűrűkké rendeződött, vastag bőrpikkely borított, majd hüvelykujjával az oldalát simította, ahol jellegzetesen végigfutó, árokszerű befűződést tapintott. A gyors vizsgálat után, tiltakozva rázta meg a fejét.
- Nem árthat. Ez nem kígyó, hanem egy seltopuzik. Egy lábatlangyík - mondta. - Csak a színét találom kissé furcsának...
- Rengeteg volt belőle, és mind rajtad tanyázott.
- Rajtam?!
- Igen. Olyan ügyesen álcázták magukat, hogy téged nem is lehetett látni tőlük.
- Ne mondd már, ez őrültség!
- Hidd csak el! Meg se mozdultak! Egymásba fonódtak a fa tövében, és elszáradt gallyaknak álcázták magukat. Csak a kis madaram hangjára elevenedtek meg.
- Ah. már sejtem, hogy miről lehet szó... - bólintott George. - Különleges pigment lehet a bőrükben, mely a színváltoztatásban segíti őket - helyezte rá próbaképpen az elkapott példányt mohazöld táskájára, ahol be is bizonyosodott az állítása: a hüllő bőre fél percen belül a táska színében pompázott. - Látod, erről beszélek! - mutatta. - Biztos, közük van a szigethez, mert az evilági lábatlangyík nem rendelkezik ilyen tulajdonságokkal - motyogta halkan, és letette a különleges hüllőt az avarba.
***
"A legelső utazás"
című fejezetből
George előbb egy terjedelmes erdőre figyelt fel a mélyben, aztán hirtelen emelkedni kezdtek a fák, és pillanatok alatt körbefogták őket. Döbbenten nézte, bár néha már élvezte is, amit lát. Minél lazábban szemlélte a változásokat, annál sebesebb iramban jutott előre.
- Na végre... érzem, hogy átéled az utat! - érkeztek dicsérő szavak Yndeától. - Figyeld meg, ezután mennyivel gyorsabb lesz!
- Meg se mozdulok, mégis repülök! Fantasztikus érzés! - ujjongott George, ahogy a fák elszlalomoztak mellettük. - Az meg mi ott? - pislogott rémülten egy barátságos kis tóra, mely egy szemvillanás alatt bukkant elő a fák közül. - Hoppá, vigyázzunk... túlságosan közel van! - kiáltozott, de hiába: a teste oly hévvel hatolt át a nyugodt kis tó égkék víztükrén, hogy azt még egy zuhanórepüléssel vadászó jégmadár is megirigyelhette volna. - Mi történik...? Hogy lehet ez? - tapogatta szárazon maradt testét, ruháját (ráadásul normálisan lélegzett), míg megállás nélkül suhant lefelé a víz alatt, egyenesen a tófenék vastag iszapjába. - Feladom, ez már nekem túl sok! - csukta be a szemét: ennyi képtelenség után ne is lássa, mi zajlik az út további részén...
- Na végre... érzem, hogy átéled az utat! - érkeztek dicsérő szavak Yndeától. - Figyeld meg, ezután mennyivel gyorsabb lesz!
- Meg se mozdulok, mégis repülök! Fantasztikus érzés! - ujjongott George, ahogy a fák elszlalomoztak mellettük. - Az meg mi ott? - pislogott rémülten egy barátságos kis tóra, mely egy szemvillanás alatt bukkant elő a fák közül. - Hoppá, vigyázzunk... túlságosan közel van! - kiáltozott, de hiába: a teste oly hévvel hatolt át a nyugodt kis tó égkék víztükrén, hogy azt még egy zuhanórepüléssel vadászó jégmadár is megirigyelhette volna. - Mi történik...? Hogy lehet ez? - tapogatta szárazon maradt testét, ruháját (ráadásul normálisan lélegzett), míg megállás nélkül suhant lefelé a víz alatt, egyenesen a tófenék vastag iszapjába. - Feladom, ez már nekem túl sok! - csukta be a szemét: ennyi képtelenség után ne is lássa, mi zajlik az út további részén...
***
"Az eylodik"
című fejezetből
A hatalmas vynnar komótosan indult George felé. Jóllakottnak látszott, mintha magában a mozgás is teher volna számára. Lassú hullámzásakor a degeszre tömött hasa minden egyes lépésnél súrolta a földet. Hosszú, horgas karmai éles vájatokat kapartak a homokporos sziklába, miközben a talajhoz dörzsölte a pofáját, amellyel - mint ösztönös mozdulattal - a szájáról lecsurgó, sűrűre összeállt nyáltól szabadította meg kerek pikkelyekből álló páncélos bőrét.
George mindeddig a percig hiányolta az óriást, de a találkozás ténye mégis gombócot gyúrt a torkába. Egyre hevesebb pulzussal méregette a kettejük közt fogyatkozó távolságot, míg megkönnyebbülésére Medaron egyszer csak megállt, és fújtató hörgés kíséretében, nyugtató gondolatokat sugallt felé:
- Köszöntelek, George Ashton! Örülök, hogy végre itt láthatlak az Átjutás kapujában!
***
...és ezzel betelt a pohár.
- Mi vagyok én?! - hördült fel George, megelégelve a róla szóló pimaszságot, mely hallatán a tuatarák csodálkozva kapkodni kezdték a fejüket.
- Megértett minket! - eszmélt a tüskés, és sebtében megindult simahátú társai felé. De George is fürge volt ám: hirtelen lehajolt érte, megragadta, és felkapta a földről.
- Úgy bizony, egy bambaláb már csak ilyen! - emelte maga elé a hüllőt. - Te gúnyolódtál, vagy a társaid? - nézett a gyík szemébe.
- Csak nem vagy sértődős?
- Dehogy! Minden vágyam, hogy gúnyolódjanak rajtam...
- Azonnal tegyél le, én nem bántottalak! - ellenkezett a hüllő.
- Még én sem - markolta jó erősen George; a kis ficánkoló nem is bírta kitekerni gyenge testét a szorításából.
- Rendben, figyelj! - pihent szusszanásnyit a tüskés. - Ha most elengedsz, nem látsz többé - közölte, majd kapálózott tovább.
- Óriási ajánlat... de ki tudja? Lehet, hogy két perc múlva elölről kezditek az egészet. Tíz olyan micsodáért, amiben fogadtatok, talán érdemes - kételkedett George, felfigyelve közben az egyik sima hátúra, amint az hirtelen ráugrott a cipőjére, és erőszakosan megindult felfelé a nadrágszárán.
- Ha nem teszed le Ubyt, megjárod! - törtetett a hüllő, és mérgesen harapdálta George nadrágját.
George nem érzett fájdalmat, de azért lenyúlt érte, és egy laza mozdulattal lepöckölte magáról a kis fenyegetőzőt - ezután nevetve eltáncolt a két simahátú elől. (Persze nagy gonddal, nehogy rálépjen a törtető méregzsákokra.)
- Nem engedjük, hogy magaddal vidd őt! - érzékelte a tuatarák kétségbeesett tiltakozását, ám ezen csak kacagni lehetett.
- Dehogy viszem. itt eszem meg! - színlelt kuncogva George, nem számítva arra, hogy a kis hüllők bizony komolyan veszik a szavait; egyszerre dermedt le mindkettő a lába előtt.
George mindeddig a percig hiányolta az óriást, de a találkozás ténye mégis gombócot gyúrt a torkába. Egyre hevesebb pulzussal méregette a kettejük közt fogyatkozó távolságot, míg megkönnyebbülésére Medaron egyszer csak megállt, és fújtató hörgés kíséretében, nyugtató gondolatokat sugallt felé:
- Köszöntelek, George Ashton! Örülök, hogy végre itt láthatlak az Átjutás kapujában!
***
...és ezzel betelt a pohár.
- Mi vagyok én?! - hördült fel George, megelégelve a róla szóló pimaszságot, mely hallatán a tuatarák csodálkozva kapkodni kezdték a fejüket.
- Megértett minket! - eszmélt a tüskés, és sebtében megindult simahátú társai felé. De George is fürge volt ám: hirtelen lehajolt érte, megragadta, és felkapta a földről.
- Úgy bizony, egy bambaláb már csak ilyen! - emelte maga elé a hüllőt. - Te gúnyolódtál, vagy a társaid? - nézett a gyík szemébe.
- Csak nem vagy sértődős?
- Dehogy! Minden vágyam, hogy gúnyolódjanak rajtam...
- Azonnal tegyél le, én nem bántottalak! - ellenkezett a hüllő.
- Még én sem - markolta jó erősen George; a kis ficánkoló nem is bírta kitekerni gyenge testét a szorításából.
- Rendben, figyelj! - pihent szusszanásnyit a tüskés. - Ha most elengedsz, nem látsz többé - közölte, majd kapálózott tovább.
- Óriási ajánlat... de ki tudja? Lehet, hogy két perc múlva elölről kezditek az egészet. Tíz olyan micsodáért, amiben fogadtatok, talán érdemes - kételkedett George, felfigyelve közben az egyik sima hátúra, amint az hirtelen ráugrott a cipőjére, és erőszakosan megindult felfelé a nadrágszárán.
- Ha nem teszed le Ubyt, megjárod! - törtetett a hüllő, és mérgesen harapdálta George nadrágját.
George nem érzett fájdalmat, de azért lenyúlt érte, és egy laza mozdulattal lepöckölte magáról a kis fenyegetőzőt - ezután nevetve eltáncolt a két simahátú elől. (Persze nagy gonddal, nehogy rálépjen a törtető méregzsákokra.)
- Nem engedjük, hogy magaddal vidd őt! - érzékelte a tuatarák kétségbeesett tiltakozását, ám ezen csak kacagni lehetett.
- Dehogy viszem. itt eszem meg! - színlelt kuncogva George, nem számítva arra, hogy a kis hüllők bizony komolyan veszik a szavait; egyszerre dermedt le mindkettő a lába előtt.
***
"Eylod, a káprázatos város"
című fejezetből
Óriási kavarodás lett. A zwuoőrök előbb távolabb taszigálták sebhelyes társukat, majd eléálltak, és a testükkel próbálták megvédeni Medaron további haragja elől - volt is mitől tartaniuk! Félelemmel teli csend lett egyszeriben, a Chadyn viszont nem érte be ennyivel: hörögve megindult a támadó - és az azt védelmező sereglet felé. Mozgása az előbbi tempóhoz képest komótosnak tűnt, ennek ellenére mindannyian sejthették, hogy ez csak a látszat. Senki sem tudhatta, hogy mi lesz a sebhelyes sorsa. Ráadásként a fejedelem hirtelen megelégelte a zwuok tömörülését, és egyetlen, de erőteljes morgással elzavarta a felesleget maga elől. Immár egyedül a sebhelyes maradt előtte - a többiek nem mertek ellenszegülni az akaratának. Csak távolabbról nézhették riadt borzongással, amint a lomhának tűnő óriás egy szemvillanás alatt az arrogáns zwuora ugrott, és teljes súlyával ráfeküdt az állatra.
***
- Én épségben szeretnék ám hazaérni! - húzta az időt George.
- Nem kell berezelni! - morgott rá a Chadyn, majd a fyodához fordult. - Der, hány embert ejtettél lel eddig? - kérdezte tőle.
- Nem számoltam... de volt köztük, akit el is kaptam - érzékelte a választ George, amitől a rosszullét kerülgette.
***
- Én épségben szeretnék ám hazaérni! - húzta az időt George.
- Nem kell berezelni! - morgott rá a Chadyn, majd a fyodához fordult. - Der, hány embert ejtettél lel eddig? - kérdezte tőle.
- Nem számoltam... de volt köztük, akit el is kaptam - érzékelte a választ George, amitől a rosszullét kerülgette.
Felemelt karral éppen a tiltakozását akarta bejelenteni, amikor Dozáliusz minden átmenet nélkül rácsörtetett a lábára, és szándékosan meg is taposta egy kicsit. Ebben a pillanatban ébredt rá, hogy szórakoznak vele. Csípőre tette a kezét, és elhúzta a száját.
- Vagy úgy! Már értem! Der... hány embert is ejtettél le eddig? - vonta kérdőre a szárnyas gyíkot ő maga is.
- Mindenki leesett, aki le akart esni - felelt a fyoda, s még fújt is egyet, George pedig nagyot kacagott, majd enyhe félelemgrimasszal az arcán mégis felült a hüllő hátára.
- Aztán lassan repüljünk! - simította meg ezután a közel négy méter fesztávolságú, csonterezett szárnyakat, amelyekről a vedlés következményeként részletekben pörgött le az elhalt felső hámréteg, hogy a felszabadult viaszos bőrpikkelyek, megújult külsővel szívhassák magukba az Esys tápláló sugarait.
- Lassan repülni?! Azt meg hogy kell? Nem állhatok meg a levegőben! - értetlenkedett a fyoda.
- Ugyan már! Tudod te is, hogy mire gondoltam... - nevetett fel George, miközben felemelkedtek a lebyák fölé, ahonnan utólag búcsút intett a varánuszoknak is. - Hogy tudtatok erre rávenni? - szorította erősen lábai közé a gyík hosszúkás testét, és hasalt a hátán, míg egyre magasabbról tekinthetett körbe Hüllősziget, Prupedy-Ayna csodálatos tájaira.
- Vagy úgy! Már értem! Der... hány embert is ejtettél le eddig? - vonta kérdőre a szárnyas gyíkot ő maga is.
- Mindenki leesett, aki le akart esni - felelt a fyoda, s még fújt is egyet, George pedig nagyot kacagott, majd enyhe félelemgrimasszal az arcán mégis felült a hüllő hátára.
- Aztán lassan repüljünk! - simította meg ezután a közel négy méter fesztávolságú, csonterezett szárnyakat, amelyekről a vedlés következményeként részletekben pörgött le az elhalt felső hámréteg, hogy a felszabadult viaszos bőrpikkelyek, megújult külsővel szívhassák magukba az Esys tápláló sugarait.
- Lassan repülni?! Azt meg hogy kell? Nem állhatok meg a levegőben! - értetlenkedett a fyoda.
- Ugyan már! Tudod te is, hogy mire gondoltam... - nevetett fel George, miközben felemelkedtek a lebyák fölé, ahonnan utólag búcsút intett a varánuszoknak is. - Hogy tudtatok erre rávenni? - szorította erősen lábai közé a gyík hosszúkás testét, és hasalt a hátán, míg egyre magasabbról tekinthetett körbe Hüllősziget, Prupedy-Ayna csodálatos tájaira.
***
"A megkerült kulcs"
című fejezetből
***
"A szövetséges"
című fejezetből
A kisfyoda félénken bújt elő, és óvatos lassúsággal David lába mögé húzódott - onnan lesett fel az asszonyra.
Suzanne szája kinyílt ugyan, de egy árva hang sem jött ki rajta. Bent rekedt mind - ami ritka jelenségnek számított a családban.
- Ne ijedj meg, mama... ő csak egy ártatlan kis jószág - próbálta mentegetni kis barátját David.
Közben Martin is megjelent az ajtóban, és a felesége háta mögött tátogással egybekötött mutogatásba kezdett. - Elment az eszed, fiam? - hadonászott rendületlenül, a következmény azonban nem várt fordulatot hozott.
Suzanne, mint várható volt először megrökönyödött, de aztán egyik pillanatról a másikra megenyhült. Szelíden csillogó szemei elárulták: Dyu félénk magatartása levette a lábáról.
- Milyen aranyos, ahogy mögéd bújik! - ámult önfeledten.
David közben gondolatilag rászólt Dyura.
- Ki ne nyisd a szád. azzal elrontanál mindent! - utalt a nem éppen bizalomgerjesztő fogakra, és epedve várta anyja döntését.
Súlyos percek teltek el - de végre megszületett az eredmény.
- Rendben, fiúk, maradhat! - hangzott a tömör beleegyezés, amit egy erélyes figyelmeztetés követett: - De a konyhámba többet be ne tegye a lábát!
- Miből gondolod, hogy ő volt? - horkant fel David.
- A nyomokból. Már nem is csodálkozom, ilyen fogakkal!
- Honnan tudsz a fogairól, hiszen csukva van a szája?
- Amikor kibújt az ágy alól, akkor még nagyon is nyitva volt - felelt Suzanne, majd a férje felé pördült, és haragosan rápirított: - Lebuktatok! - szólt, aztán katonásan kisietett a szobából.
- Akkor már öten vagyunk - nevetett fel David, mintha apja még nem értesült volna a tényekről...
***
"A szerződés"
című fejezetből
- Nem megy, sajnálom - mentegetőzött, az idegességtől még a mellkasa is pumpált.
- Ne add fel, sikerülni fog! Valóságnak képzeld! Látod, ahogy a kezem rátapad a melledre?
- Igen, látom - válaszolt David, miközben a szellemujjak hirtelen megmarkolták a mellizmát, a ruháján keresztül.
- Érzed az ujjaimat? - faggatta tovább Yndea, és egyre erősebben markolt a húsába.
- Igen... de ez borzasztóan fáj!
- Akkor szabadulj meg tőle! Fogd meg a kezem!... Fogd meg! Fogd, fogd, fogd...!!! - parancsolta vég nélkül a Shalym, a könyörtelen szorítása közepette.
David az elviselhetetlen fájdalom ellenére csak a ruháját volt képes megfogni - de azt jó alaposan meg is gyűrte. A gondolatok összefolytak, a kínok mellett pedig már a dühtől se látott. Először csak a kézre haragudott, de aztán Yndea egész személyére. Csak egy dolog járt a fejében: miért kínozza? Egyfolytában zsongott az agya is a parancstól, míg végül az egész gyötrelem egy elkeseredett kiabálásba torkollt.
- Kérem, Yndea, engedjen el! Miért teszi ezt?... Hagyja abba! - üvöltötte szakadatlan...
***
"A naptár titka"
című fejezetből
- Én még nem éltem akkor - mentegetőzött Yllanon. - Az "Sz" bizonyára a szigetet jelenti - találgatott, s közben egy fejmozdulattal az ablak felé bökött. - Nem adsz kegyelmet a léhűtőknek?
A két fyoda közben valószínűleg belátta, ha nem akarják az éjszakát a keskeny ablakpárkányon tölteni, akkor le kell higgadniuk. A helyhiány miatt a testük az ablaküveghez tapad - így várták kitartó türelemmel, hogy házigazdájuk jobb belátásra térjen.
- Na jól van, itt aludhattok! - tárta ki az ablakot David. Ezen felbuzdulva a kicsik gyorsan beszálltak, majd örömteli vinnyogások közepette, a legnagyobb természetességgel rátelepedtek ők is az ágyra. - Mi van, mit akartok az ágyamon? - förmedt rájuk. - Ez nem mesedélután... Húzzatok arrébb! Alig férek el mellettetek! - helyezkedett el köztük, és már lapozott is tovább. - Március huszonöt: "Hazahoztam bifszteket." Ez is egy fontos bejegyzés lehetett. Április nyolc: "Bifsztek szépen rendbejött." Hm, kéthetes bifsztek? Vagy a gyomra volt nagyon jó George bácsinak, vagy itt nem egy hirtelen sült bélszínszeletről tesz említést! - nevetett fel.
- Lapozz tovább, hátha ír még róla! - sürgette Dyu.
- Április huszonhat: "Bifsztek már hatvan centisre megnőtt." Hoppá! Van valakinek ötlete? - nézett barátaira David.
- Ha akarod, megkérdezzük a mamát! - ajánlotta Naoz.
- Hogyne akarnám!
- Nekem van egy sejtésem. Köze lehet a szigethez - állapította meg Yllanon, csakhogy ezzel nem lepett meg senkit...
***
"Wenol; a gyűrű ereje"
című fejezetből
Odaérve óvatosan kidugta a fejét, de visszakozni már nem volt ideje: három tobzoslábú páncélos pók ereszkedett rá hirtelen, és borotvaéles teknősszájukkal azonnal harapdálni kezdték a nyakát.
Szerencsére a támadásuk nem járt sikerrel, mert a fyodának nagyon vastag volt a bőre. Ráadásként David és Der is azonnal a segítségére siettek, ami elégséges erőt jelentett a tobzoslábúak ellen.
A hirtelen felbukkanó wanyodák azonban csak az előőrs tagjai voltak, mert a valóságos csapat még csak most közeledett - rengeteg páncélos lepte el hirtelen az alagutat.
- Mit tegyünk? Őrült sokan vannak! - rémült meg David.
- Kitartunk, ameddig csak tudunk! - kapta a választ, ám ezt egy kárörvendő röhögés követett.
- Lassan csócsáljátok őket, lássuk meddig olyan kitartóak! - ismerték fel David Qatery hangját, ami után nem maradt más, mint a gyűrű segítsége.
- Wenol, segíts! - üvöltött fájdalmasan David, épp egy újabb harapást élt át, majd hirtelen rászegezte a gyűrűt a folyosóból feléjük özönlő wanyodákra. - Űzd el innen őket! - adta ki az utasítást, miután a smaragdszemek felvillantak, és egy szemvillanás alatt szabadjára engedték a már oly sokszor látott sugarakat.
Maga a látvány is elég félelmetes volt, de a következmény még David rémálmain is túltett...
Jó szórakozást kívánok! | ||
