Részletek a regényből: |
"A rémtörténetek megvalósult éjszakája"
című fejezetből
című fejezetből
A következő pillanatban egy állat rontott ki a fák közül és eszeveszett iramban felé tartott. Még fel sem ocsúdhatott a riadtságból, már ott volt előtte, pár lépésre tőle.
- Ez csak egy vadkan! - söpört át az agyán a felismerés, ami az első másodpercben még megkönnyebbülést hozott, de aztán hamar rádöbbent, hogy az ő helyzetében mindkettő végzetes, akár a vaddisznó, akár óriáshüllő támadja meg.
Megint tehetetlen volt. Rövid időn belül már másodszor ebben az ártatlannak tűnő erdőben. Elfutni szintén nem maradt ideje, de ereje sem. A végzetes pillanat előtt azonban az állat megtorpant és hirtelen irányt változtatott. Rémült horkantás hagyta el a torkát és inalt volna visszafelé, de hiába. Későn vette ugyanis észre, hogy a fák közül egy nála erősebb vad rontott rá, hatalmas iramban, nem lehetett elmenekülni. Egy szemvillanás alatt érte utol a végzete, mely nem volt más, mint az óriáshüllő...
***
...Közvetlenül a vízesés kitörő zuhataga fölött álltak. A víz óriási erővel zúdult ki a hegyből, és szorgalmasan töltötte a folyót, melynek útját még az éjszakai fényben is kilométerekre lehetett látni onnan. A folyó a tengerig kígyózott, mely végtelennek tűnő víztömegével körbehatárolta az egész földrészt.
- Nézz körül, George! - lendítette körívesen a botját Yndea. Ez a föld itt előttünk Prupedy-Ayna, a Hüllősziget - dörögte a messzeségbe olyan erővel, mintha maga a hegy szólt volna. - A prupedy, hüllőt jelent. Ez az ő szigetük, és én vagyok az, aki megőrzöm számukra a békét - mondta, majd a folyóra mutatott...
- Ez csak egy vadkan! - söpört át az agyán a felismerés, ami az első másodpercben még megkönnyebbülést hozott, de aztán hamar rádöbbent, hogy az ő helyzetében mindkettő végzetes, akár a vaddisznó, akár óriáshüllő támadja meg.
Megint tehetetlen volt. Rövid időn belül már másodszor ebben az ártatlannak tűnő erdőben. Elfutni szintén nem maradt ideje, de ereje sem. A végzetes pillanat előtt azonban az állat megtorpant és hirtelen irányt változtatott. Rémült horkantás hagyta el a torkát és inalt volna visszafelé, de hiába. Későn vette ugyanis észre, hogy a fák közül egy nála erősebb vad rontott rá, hatalmas iramban, nem lehetett elmenekülni. Egy szemvillanás alatt érte utol a végzete, mely nem volt más, mint az óriáshüllő...
***
...Közvetlenül a vízesés kitörő zuhataga fölött álltak. A víz óriási erővel zúdult ki a hegyből, és szorgalmasan töltötte a folyót, melynek útját még az éjszakai fényben is kilométerekre lehetett látni onnan. A folyó a tengerig kígyózott, mely végtelennek tűnő víztömegével körbehatárolta az egész földrészt.
- Nézz körül, George! - lendítette körívesen a botját Yndea. Ez a föld itt előttünk Prupedy-Ayna, a Hüllősziget - dörögte a messzeségbe olyan erővel, mintha maga a hegy szólt volna. - A prupedy, hüllőt jelent. Ez az ő szigetük, és én vagyok az, aki megőrzöm számukra a békét - mondta, majd a folyóra mutatott...
***
... - Hogy ért ezt? A birtokomhoz nem tartozhat egy sziget, amikor azon az egy pocsolyán kívül nincs más víz! A sziget azért az, mert körbeveszi a tenger! - vitatkozott, pedig sejtette, hogy semmi értelme.
- Igazad van, George, de ebben az esetben el kell térnünk a tanulmányaidtól. A keleti szigetrész térben eltolódott kissé, és átcsúszott a te világodba. Ezáltal nem a sziget tartozik a birtokodhoz, hanem az tartozik a szigethez. Ugyanez a helyzet a tavaddal, az Era duomyval is. Azért mutattam meg neked mindkét állapotában, mert szeretném, ha közelebbről is megismernéd majd evilági Földünket is.
***
... Lassan lépkedett vastag, kettéágazott markolatú botja segédletével. Néhány lépés után azonban megállt, és megfordult. Eközben az alakja elhalványodott és áttetszővé változott, a merev támasztékával együtt, mely azon nyomban megelevenedett, és egy kétfejű kígyó lett felőle. A hüllő villámgyorsan felsiklott Yndea szellemtestére, és áthurkolta a derekát, végül pedig rátelepedett saját képmására, amit az átváltozás előtti állapotban még tökéletesen lehetett látni. Mikor a kígyófejek Yndea homlokára értek, azonnal fel is ágaskodtak, gyönyörűen kifeszített csuklyáikkal...
***
"Új iskola"
című fejezetből
... Az alagútból szöszölő motoszkálás zaja érkezett, amit vinnyogó krákogás és szuszogó hörgés fűszerezett. A hangok többnyire váltakozva hallatszottak, de néha egyszerre is, amiből arra lehetett következtetni, hogy több ismeretlen élőlény közeledett a szoba felé. David árgus szemekkel figyelt, és biztos, ami biztos, a sarokba hátrált.
- Illúzió! Nem lehet más! A tanulók elijesztésére készítették a szerkezetet! - töprengett magában, de a következő pillanatok szintén megdöntötték a feltételezését.
Fejmagasságban egy hosszú orrú, ököl nagyságú gyíkpofa kukkantott ki a fal mögül, és amikor meglátta őt, vinnyogó kacajba kezdett...
- Illúzió! Nem lehet más! A tanulók elijesztésére készítették a szerkezetet! - töprengett magában, de a következő pillanatok szintén megdöntötték a feltételezését.
Fejmagasságban egy hosszú orrú, ököl nagyságú gyíkpofa kukkantott ki a fal mögül, és amikor meglátta őt, vinnyogó kacajba kezdett...
***
"Újabb álom"
című fejezetből
David egy percig sem gondolkodott, tudta, mit kell tennie. Nem törődve ellenségeivel, kihámozta magát az ágak fogságából, és négykézláb, mint egy kutya, elébe futott a kis gyíknak. Amint odaért, egy gyors mozdulattal elkanalazta a kis hüllőt üldözője elől, majd felpattant, és sebtében fordult is vissza a barlangnyílás felé.
Az elszalasztott préda miatt a kígyó megfeledkezett a további óvatosságról, és újból támadt. Vele egy időben azonban az óriásgyík is megindult, így David a két fenevad közé került, kezében a védencével. Ijedtében felkiáltott, mert sem a futásban, sem az esetleges párharcban nem voltak esélyei. Az óriásgyík egy pillanat alatt ért mellé, mint ahogy a kígyó is, melyet nem látott ugyan, de a bozótra vetődő árnyékból tudhatta, hogy már a feje fölé emelkedett.
Az elszalasztott préda miatt a kígyó megfeledkezett a további óvatosságról, és újból támadt. Vele egy időben azonban az óriásgyík is megindult, így David a két fenevad közé került, kezében a védencével. Ijedtében felkiáltott, mert sem a futásban, sem az esetleges párharcban nem voltak esélyei. Az óriásgyík egy pillanat alatt ért mellé, mint ahogy a kígyó is, melyet nem látott ugyan, de a bozótra vetődő árnyékból tudhatta, hogy már a feje fölé emelkedett.
***
"George Ashton kérése"
című fejezetből
... Üresnek látta a székeket a pad mögött, amiből joggal feltételezhette, hogyha ülne ott valaki, akkor már megérkezett volna. Rápakolt a padra, és leült az egyik székre.
- És ha az a hely már foglalt? - bömbölt utána Scott.
- Ha az illető nem néma, akkor szólni fog, hogy a helyére ültem - felelt körbenézve David, hátha mégis akad egy jelentkező.
Szerencséje volt, annál a padnál nem ült senki.
- És ha az a hely már foglalt? - bömbölt utána Scott.
- Ha az illető nem néma, akkor szólni fog, hogy a helyére ültem - felelt körbenézve David, hátha mégis akad egy jelentkező.
Szerencséje volt, annál a padnál nem ült senki.
- Oké, a te bajod! - dörmögte Scott. - Egész évben egyedül leszel, de ne hidd, hogy csak a padban! - hangzott az öntelt fenyegetés.
- Még téged is érhetnek meglepetések! - kezdte kipakolni a fontosabb dolgait David, mintha a társai a világon se lennének.
Scott még folytatta volna, de Russel megfogta barátja karját, és egy - Hagyd a fenébe! - megjegyzéssel kihúzta az ajtón.
Amint a srácok kitették a lábukat a teremből, egy szöszi lány a középső padsorból felkapta a holmiját, és átült vele pont David elé. Onnan szólt át barátnőjének.
- Idén is mellém ülsz, Hedvig? - kérdezte, mire a lány válaszként mellételepedett a másik székre.
- Szia David! Én Mary Coldwell vagyok - fordult hátra a szőke lány -, ő pedig a barátnőm, Hedvig Pullman. Jól választottál, hogy mögénk ültél - kuncogott.
- Sziasztok! Sejtettem, hogy ez jó hely - vigyorgott Dacid is.
- Még téged is érhetnek meglepetések! - kezdte kipakolni a fontosabb dolgait David, mintha a társai a világon se lennének.
Scott még folytatta volna, de Russel megfogta barátja karját, és egy - Hagyd a fenébe! - megjegyzéssel kihúzta az ajtón.
Amint a srácok kitették a lábukat a teremből, egy szöszi lány a középső padsorból felkapta a holmiját, és átült vele pont David elé. Onnan szólt át barátnőjének.
- Idén is mellém ülsz, Hedvig? - kérdezte, mire a lány válaszként mellételepedett a másik székre.
- Szia David! Én Mary Coldwell vagyok - fordult hátra a szőke lány -, ő pedig a barátnőm, Hedvig Pullman. Jól választottál, hogy mögénk ültél - kuncogott.
- Sziasztok! Sejtettem, hogy ez jó hely - vigyorgott Dacid is.
***
"A rejtélyes támadás"
című fejezetből
- Volt már valaki alagútban? - kérdezett körbe Mr. Norton
- Igen, a vidámparkban! - üvöltött fel Young, majd hatalmasat nyerített saját ökörségén.
A tanár csóválta a fejét, és mosolygott a többiekkel együtt.
- Tehát senki. Nem baj, majd talán együtt. Remélem, a fegyelem is akkora lesz, mint a lelkesedésük! Az
- Igen, a vidámparkban! - üvöltött fel Young, majd hatalmasat nyerített saját ökörségén.
A tanár csóválta a fejét, és mosolygott a többiekkel együtt.
- Tehát senki. Nem baj, majd talán együtt. Remélem, a fegyelem is akkora lesz, mint a lelkesedésük! Az
idétlen viselkedés csak bajt okozhat.
- A legfontosabb, hogy legyen nálunk lámpa! - kiáltott valaki.
- Valóban, de a fény még nem minden. A sötét falak közt az ember teljesen elveszíti az idő- és a térérzékét.
- Vigyünk órát és iránytűt! - jött egy újabb ötlet.
- Valóban, de a fény még nem minden. A sötét falak közt az ember teljesen elveszíti az idő- és a térérzékét.
- Vigyünk órát és iránytűt! - jött egy újabb ötlet.
- Okos, de attól még óvatosnak kell lennünk! Az alagutak elágaznak, elkanyarodnak. Egy-két sötét elágazás, és már nem is emlékszik rá az ember, hogy melyiket járta be.
- Meg kell jelölni a falakat!
- Jól mondja, Mr. Scott! - bökött felé Mr. Norton, mint egyetlen tanár, aki magázott minden diákot. - A jelölést már az induláskor el kell kezdeni, de mi van akkor, ha elfelejtkeztünk róla, és eltévedtünk?
- Napokig bolyongunk..., majd felfaljuk egymást - röhögött Russel, mire a háta mögött ülő Young rácsapott a vállára.
- Őrült vagy, Sam! - hahotázott a többiekkel együtt.
- Tanár úr, került már ilyen helyzetbe? - sipított Eva Forman.
- Volt olyan, hogy eltévedtem...
- Másokkal együtt?
- Olyan is volt már... - ismerte be Mr. Norton.
- Annyian jöttek ki, mint amennyien bementek? - szakította félbe kajánul Scott, de Russel arra is rátett egy lapáttal.
- Lehet, hogy elköltöttek egy finom baráti vacsorát...? - susogta kísérteties hangon, majd hanyatt vágta magát a röhögéstől, ami már Mr. Nortont is mosolygásra serkentette.
- És még magukkal menjek el barlangi sétára! - élcelődött szemtelen diákjaival.
- Velünk nincs baj, a tanár úr szokott eltévedni!
- Vicces... - húzta szélesre a száját a tanár. - Megnézném, hogy mit tennének egy kilátástalan helyzetben!
- Én rajzolnék, mint az ősember! - nyomult egy újabb észbontó ötlettel Young.
- Meg kell jelölni a falakat!
- Jól mondja, Mr. Scott! - bökött felé Mr. Norton, mint egyetlen tanár, aki magázott minden diákot. - A jelölést már az induláskor el kell kezdeni, de mi van akkor, ha elfelejtkeztünk róla, és eltévedtünk?
- Napokig bolyongunk..., majd felfaljuk egymást - röhögött Russel, mire a háta mögött ülő Young rácsapott a vállára.
- Őrült vagy, Sam! - hahotázott a többiekkel együtt.
- Tanár úr, került már ilyen helyzetbe? - sipított Eva Forman.
- Volt olyan, hogy eltévedtem...
- Másokkal együtt?
- Olyan is volt már... - ismerte be Mr. Norton.
- Annyian jöttek ki, mint amennyien bementek? - szakította félbe kajánul Scott, de Russel arra is rátett egy lapáttal.
- Lehet, hogy elköltöttek egy finom baráti vacsorát...? - susogta kísérteties hangon, majd hanyatt vágta magát a röhögéstől, ami már Mr. Nortont is mosolygásra serkentette.
- És még magukkal menjek el barlangi sétára! - élcelődött szemtelen diákjaival.
- Velünk nincs baj, a tanár úr szokott eltévedni!
- Vicces... - húzta szélesre a száját a tanár. - Megnézném, hogy mit tennének egy kilátástalan helyzetben!
- Én rajzolnék, mint az ősember! - nyomult egy újabb észbontó ötlettel Young.
- Mit rajzolna?
- Az ősember állatokat rajzolt, mert azokért fohászkodott. Én hamburgert rajzolnék...
- Ez egy állat! - dörgött körbe Russel.
- Oké, akkor kiabálnék... - módosított Young.
- Kinek te idióta? - kérdezett vissza Scott.
- Hát... tudja fene... csak úgy - motyogott, majd nyerített...
- Az ősember állatokat rajzolt, mert azokért fohászkodott. Én hamburgert rajzolnék...
- Ez egy állat! - dörgött körbe Russel.
- Oké, akkor kiabálnék... - módosított Young.
- Kinek te idióta? - kérdezett vissza Scott.
- Hát... tudja fene... csak úgy - motyogott, majd nyerített...
***
"Ezermester"
című fejezetből
- Jó reggelt, uram, kérdezhetnék valamit?
A férfi kissé háttal, kényelmesen hátradőlve ült a székén, és egy újságot lapozgatott. - Add elő! - tolta ki magából a választ lezseren a válla fölött úgy, hogy még csak fel se nézett.
- Egy fontos dologról lenne szó - próbálta magára vonni a portás figyelmét David.
- Ami az egyiknek fontos, az a másiknak jelentéktelen apróság - duruzsolta orra alatt a férfi, éppen, hogy ki nem mondta: engem nem érdekel a problémád.
David csípőre tette a kezét, és halkan bosszankodott.
A férfi kissé háttal, kényelmesen hátradőlve ült a székén, és egy újságot lapozgatott. - Add elő! - tolta ki magából a választ lezseren a válla fölött úgy, hogy még csak fel se nézett.
- Egy fontos dologról lenne szó - próbálta magára vonni a portás figyelmét David.
- Ami az egyiknek fontos, az a másiknak jelentéktelen apróság - duruzsolta orra alatt a férfi, éppen, hogy ki nem mondta: engem nem érdekel a problémád.
David csípőre tette a kezét, és halkan bosszankodott.
- Az oszlopot előbb ki lehetne faggatni, mint ezt az újságbúvárt! - Nem volt más választás, egyből a lényegre tért. - Őrzi az épületet valamilyen állat? - szólt be a fülkébe ismét.
A portás végre abbahagyta a lapozgatást, szembefordult vele, és unottan előrehajolt egészen a kis ablakig.
- Csak nem akarsz betörni? - nézett fáradt szemekkel.
- Ugyan már! Örülök, hogy elhagyhatom az iskolát tanítás végén. - felet közömbösséget színlelve David , és várakozott tovább, hátha végre kap valamilyen választ.
A portás végre abbahagyta a lapozgatást, szembefordult vele, és unottan előrehajolt egészen a kis ablakig.
- Csak nem akarsz betörni? - nézett fáradt szemekkel.
- Ugyan már! Örülök, hogy elhagyhatom az iskolát tanítás végén. - felet közömbösséget színlelve David , és várakozott tovább, hátha végre kap valamilyen választ.
- Akkor meg? Talán hozni akarsz egyet? - ásított ki magából egy újabb kérdést a portás.
- Azt lehet? - nézett bele pimaszul a vizenyős barna szemekbe David.
- Miért is tartasz fel kora reggel ilyen barom kérdésekkel?!
- Csak tudni akarom, hogy biztonságban vagyok-e! - felelt ártatlan képpel David .
- Azt lehet? - nézett bele pimaszul a vizenyős barna szemekbe David.
- Miért is tartasz fel kora reggel ilyen barom kérdésekkel?!
- Csak tudni akarom, hogy biztonságban vagyok-e! - felelt ártatlan képpel David .
- Neked melyik lenne a biztonságosabb, ha lenne vagy ha nem? - állt fel székéről a portás, és megindult kifelé.
David megsejtette: nem csak az elgémberedett lábait akarja kinyújtóztatni. Ezért inkább elhúzódva a kuckó üvegfalától replikázott tovább.
- Hát az attól függ! Ha jól be van zárva napközben, akkor semmi baj nem lehet, nem igaz? - kérdezett vissza.
A férfi nem állt meg. Eltolta az útjából a székét, és kilépett a folyosóra. A feje éppen hogy átsiklott az ajtó felső kerete alatt.
- Mondták már neked, hogy nem csak az állatok lehetnek veszélyesek? - kérdezte, miközben a nadrágjába visszatűrte a kihúzott ingjét.
David megértette a célzást, és az emeletre vezető lépcsők felé mozdulva szólt újból.
- Rendben! - tette fel a kezét. - Gondoltam, egy portás mindent tud, de ha nem, az se baj! Nem kell azt szégyellni! - hátrált vigyorogva, de hiába érezte magát biztonságban, a férfi rendkívül fürge volt.
A pimasz szövegre megugrott, és hosszú lábaival pillanatok alatt mögötte termett...
David megsejtette: nem csak az elgémberedett lábait akarja kinyújtóztatni. Ezért inkább elhúzódva a kuckó üvegfalától replikázott tovább.
- Hát az attól függ! Ha jól be van zárva napközben, akkor semmi baj nem lehet, nem igaz? - kérdezett vissza.
A férfi nem állt meg. Eltolta az útjából a székét, és kilépett a folyosóra. A feje éppen hogy átsiklott az ajtó felső kerete alatt.
- Mondták már neked, hogy nem csak az állatok lehetnek veszélyesek? - kérdezte, miközben a nadrágjába visszatűrte a kihúzott ingjét.
David megértette a célzást, és az emeletre vezető lépcsők felé mozdulva szólt újból.
- Rendben! - tette fel a kezét. - Gondoltam, egy portás mindent tud, de ha nem, az se baj! Nem kell azt szégyellni! - hátrált vigyorogva, de hiába érezte magát biztonságban, a férfi rendkívül fürge volt.
A pimasz szövegre megugrott, és hosszú lábaival pillanatok alatt mögötte termett...
***
"A harmadik órában"
című fejezetből
... - Felnőtt emberek... hm... láthatatlan támadókban hisznek. Az ember azt hinné, hogy csak a gyerekek fantáziálhatnak. Micsoda szamárság...! - találta el egy bődületes ütés, ami letaglózta a padlóra, az első emeletre vezető lépcsőfordulóban. - Ki volt az? - üvöltött fel, és rémülten kapkodta a fejét jobbra-balra, azonban a közelében nem volt senki.
Elszörnyedve tapogatta fájdalomtól lüktető orrát, mely pillanatok alatt a kétszeresére dagadt. Zsebkendőt kapott elő, azzal itatta az orrából ömlő vért, aztán felállt, és kissé hátrahajolt fejjel megpróbált lebotorkálni az első emeletre.
- Ezt nem hiszem el! Egy láthatatlan ököl vágott pofán! - dőlt a korlátnak, miközben egy újabb lökés letaszította onnan is.
A lendülete akkora iramban vitte, hogy még kiáltani sem volt ideje. Olyan sebesen szökellt le az elsőre - kényszerből kihagyva néhány lépcsőfokot -, mint egy gazella.
Mielőtt azonban a folyosóra zuhanhatott volna, egy szintén láthatatlan valami az útját állva megfékezte az esését, amivel megmentette attól, hogy a keramiton összetörje magát.
Mr. Scott talpon maradt, de a korlát tövében álló fém szemetesláda hatalmas robajjal felborult, és bedöngött a szemközti nyitott fiúmosdóba úgy, hogy nem ért hozzá senki, még ő sem...
Elszörnyedve tapogatta fájdalomtól lüktető orrát, mely pillanatok alatt a kétszeresére dagadt. Zsebkendőt kapott elő, azzal itatta az orrából ömlő vért, aztán felállt, és kissé hátrahajolt fejjel megpróbált lebotorkálni az első emeletre.
- Ezt nem hiszem el! Egy láthatatlan ököl vágott pofán! - dőlt a korlátnak, miközben egy újabb lökés letaszította onnan is.
A lendülete akkora iramban vitte, hogy még kiáltani sem volt ideje. Olyan sebesen szökellt le az elsőre - kényszerből kihagyva néhány lépcsőfokot -, mint egy gazella.
Mielőtt azonban a folyosóra zuhanhatott volna, egy szintén láthatatlan valami az útját állva megfékezte az esését, amivel megmentette attól, hogy a keramiton összetörje magát.
Mr. Scott talpon maradt, de a korlát tövében álló fém szemetesláda hatalmas robajjal felborult, és bedöngött a szemközti nyitott fiúmosdóba úgy, hogy nem ért hozzá senki, még ő sem...
***
"A zordkristály megszerzése"
című fejezetből
... - Ez őrület! - ugrott az emelkedőre David, az álmélkodása miatt viszont kicsit későn.
Loholt fölfelé, azonban nem számolt az állat valóságos hosszúságával. A fenevad ugyanis a tanárlánc mögött felágaskodott és kígyónyaka segítségével megpróbálta lehalászni őt a két és félméteres magasságból, ahová addigra felfutott.
- Ha feldugod a fejed, belerúgok! - üvöltött rá a falra tapadva David, a szörny azonban kitartóan próbálkozott.
- Ez az én területem! Megbánod még, hogy betetted ide a lábad! - jött a fenyegetés, sorozatos morgásokkal együtt.
David, ha már beígérte, rúgott, egyenesen a pofájába. A jól irányzott találattal sikerült is teret nyernie a továbbfutáshoz, viszont bele kellett húznia, mert közben az étkezőbe vonuló tanárok miatt az üldözője előtt is felszabadult az út...
***
- Nem majrézhatok ennyire! A félelem elnyomja a józan gondolatokat - próbálta Awu figyelmeztetésével csillapítani felfokozott érzelmeit David. Ám amit könnyű volt kimondani, azt nem volt egyszerű véghez is vinni.
A várakozás viszont értelmetlen volt. - Ha ez kell, hát tessék! - fújtatott, és rátette a kristályra mindkét kezét, amitől az ásvány azonnal felizzott.
Amint megérintette, ismét eleredt a vér az apró pontocskákból, de hiába próbálkozott, se felemelni, sem elengedni nem tudta; ugyanúgy rátapadtak a kezei, mint annak előtte a Delyon kristályára. A kísértetiesen megismétlődött eset rémült gondolatokat ébresztett benne.
- Ha legutóbb Yndea keze volt a leszorító erő, akkor ez most kié? - nyomult elő a kérdés, miután erősen nézni, szuggerálni kezdte saját kezeit, hátha felfedez rajtuk valamit.
Pattanásig feszültek az erei, a szeme se rezdült, míg a kitartásának eredményeképpen végre meglátott valamit: két szellemkéz nehezedett az övéire, hosszú görcsös ujjakkal, melyek még véletlenül sem hasonlítottak Yndea kezeire. A zordkristály ugyancsak elitta a vérét és eleinte a forrósága is borzasztó fájdalommal járt. Az előző esettel ellentétben viszont nem a rátapadt kéz hűsítette az övét, hanem a saját vére hűtötte le a forrón izzó ásványt...
Loholt fölfelé, azonban nem számolt az állat valóságos hosszúságával. A fenevad ugyanis a tanárlánc mögött felágaskodott és kígyónyaka segítségével megpróbálta lehalászni őt a két és félméteres magasságból, ahová addigra felfutott.
- Ha feldugod a fejed, belerúgok! - üvöltött rá a falra tapadva David, a szörny azonban kitartóan próbálkozott.
- Ez az én területem! Megbánod még, hogy betetted ide a lábad! - jött a fenyegetés, sorozatos morgásokkal együtt.
David, ha már beígérte, rúgott, egyenesen a pofájába. A jól irányzott találattal sikerült is teret nyernie a továbbfutáshoz, viszont bele kellett húznia, mert közben az étkezőbe vonuló tanárok miatt az üldözője előtt is felszabadult az út...
***
- Nem majrézhatok ennyire! A félelem elnyomja a józan gondolatokat - próbálta Awu figyelmeztetésével csillapítani felfokozott érzelmeit David. Ám amit könnyű volt kimondani, azt nem volt egyszerű véghez is vinni.
A várakozás viszont értelmetlen volt. - Ha ez kell, hát tessék! - fújtatott, és rátette a kristályra mindkét kezét, amitől az ásvány azonnal felizzott.
Amint megérintette, ismét eleredt a vér az apró pontocskákból, de hiába próbálkozott, se felemelni, sem elengedni nem tudta; ugyanúgy rátapadtak a kezei, mint annak előtte a Delyon kristályára. A kísértetiesen megismétlődött eset rémült gondolatokat ébresztett benne.
- Ha legutóbb Yndea keze volt a leszorító erő, akkor ez most kié? - nyomult elő a kérdés, miután erősen nézni, szuggerálni kezdte saját kezeit, hátha felfedez rajtuk valamit.
Pattanásig feszültek az erei, a szeme se rezdült, míg a kitartásának eredményeképpen végre meglátott valamit: két szellemkéz nehezedett az övéire, hosszú görcsös ujjakkal, melyek még véletlenül sem hasonlítottak Yndea kezeire. A zordkristály ugyancsak elitta a vérét és eleinte a forrósága is borzasztó fájdalommal járt. Az előző esettel ellentétben viszont nem a rátapadt kéz hűsítette az övét, hanem a saját vére hűtötte le a forrón izzó ásványt...
Jó szórakozást kívánok! | ||
